Írta Kollár Melitta

Az online órák unalmasak. Minden diák ezt mondja, akivel csak összefutok. Amióta tombol a vírus, nem lehet olyan jól szórakozni az órákon, mint amikor még iskolába jártunk. Biztos vagyok benne, hogy aki ezt állítja, még nem élt át hasonlót, mint amit én egy hétfő délelőttön.

Javában folyt a digitális matekoktatás, amikor az eset történt. Az íróasztalomnál ülve jegyzeteltem, miközben a matektanár kivetítette a feladatokat, majd a lecke alapján kérdéseket tett fel nekem és az egész osztálynak. Mivel a mobiltelefonom (melyen keresztül hallgattam a tanárt) mikrofonját be kellett kapcsolnom, igyekeztem körülöttem síri csendet varázsolni: szóltam a családomnak, hogy ne zavarjanak, ezután becsuktam a szobám ajtaját, majd elkapcsoltam a televíziót.

− Kölyök, hogy szól Pitagorasz tétele? − kérdezte tőlem hirtelen a matektanár.

− Nem tudom – böktem ki pár másodperc múlva. Az igazság az volt, hogy ismertem a tételt – emellett ott volt a füzetem is a közelben, ha elakadnék. A tanár most akár a nevemet is kérdezhetné, arra is egy ,,nem tudom” lett volna a válaszom. A gondolataim máshol jártak, ugyanis a faliórám néhány perccel ezelőtt jelezte, hogy elmúlt tizenegy óra. Az eredmény megszültetett, már nem lehet semmin sem változtatni.
Váratlanul kivágódott a szobám ajtaja, és a nagyapám lépett be rajta.

− Nyertem! – üvöltötte izgatottan. – Megnyertem a fogadást! Két hétig te fogod etetni az állataimat – nagyapámmal madarat lehetett volna fogatni. Még sosem láttam ilyen boldognak. Hirtelen eszembe jutott, hogy a telefon mikrofonja be van kapcsolva. A tanár elhallgatott, miközben az osztálytársaim jókat kacagtak.

− Kölyök, nem lehetne, hogy otthon intézd a fogadásaid? – kérdezte a matematika mestere. Nem tudtam eldönteni, hogy csak viccel, vagy komolyan beszél. Mindenesetre nem volt jele humornak a hangjában.

− De hiszen itthon vagyok – feleltem bátortalanul. Kezdtem szégyellni magam, amiért nagyapám megzavarta az órát.

− De hiszen itthon van – mondta a nagyapám is, szórakozottan.

A tanár zavarodottan köszörülte a torkát.

 − Na és, mire fogadtak? – kérdezte végül. Szerintem csak terelni akarta a témát.

− A Boston Red Sox épp az imént alázta porig a New York Yankeest. Még hosszabbítást sem kértek – felelte büszkén a nagyapám.

A tanár nem válaszolt. Kíváncsi lettem rá, hogy mi a baj, de mivel a kamerája neki sem volt bekapcsolva, ez csak a beszédéből derülhetett ki. Valójában nekünk sem működött egyetlen órán sem. Ki lenne kíváncsi nyúzott, kócos képünkre?

− A Red Sox nyert? – suttogta végül. A hangjában egyszerre volt felfedezhető a szomorúság és a düh – A francba! Most mennem kell – tette hozzá hadarva, és egy gombnyomással kilépett a digitális óráról.

Az osztálytársaim zavart hangon kérdezgették egymástól, hogy mi történt. Én viszont nem foglalkoztam velük. Ránéztem a nagyapámra, s miután az vigyorogva nézett vissza felém, rájöttem, hogy ő is érti, mi folyik itt. Hangosan nevetni kezdtünk, még a könnyünk is kicsordult.

− Miért nem otthon intézi a fogadásait? – kérdezte a nagyapám, amikor végre meg tudott szólalni.

− De hiszen otthon van – nevettem.

A tanár két nappal később, amikor ismét órát tartott nekünk, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Csakhogy hétvégén összefutottam vele az egyik szupermarket pénztáránál. Kicsit sem csodálkoztam, amikor megláttam, hogy kopaszra nyíratta a haját.

− Jó napot, tanár úr! – köszöntem neki vidáman. Amikor meglátott, arca ijedtté változott. Gondolom, nem örült, hogy éppen velem futott össze. Arra számított, hogy kinevetem a haja miatt, de én semmi ilyesmit nem tettem. Miért rúgjak bele a földön fekvőbe? Még a végén bosszút áll rajtam egy-két rossz osztályzattal.

− Képzelje, már el tudom mondani Pitagorasz tételét! – dicsekedtem.

A tanár tágra nyílt szemmel, értetlenül nézett rám. Fogalma sem volt róla, hogy miről beszélek. Talán épp a pillanatnyi zavar, amit okoztam, oldotta meg végül a nyelvét.

− Én is a Yankeesre fogadtam.