E sorokat neked írom, kedvesem,
Te sosem beszélsz, én megteszem.

Hol vagy most, talán a tengeren?
Viharos időben idegen vizeken,
Vagy a Boldogság Ösvényén?
Mondd, az utat ki taposta ki?

Sosem néztél a szemembe,
Nevettél rajtam, gúnyt űzve
Múltból és keserű jelenből.
Nem álmodtál szebb jövőről?

Sokszor bolondként kezeltél,
Ha hibáztam, kibeszéltél,
A bajban sem segítettél…
Tudod még, mit műveltél?

Az idő egyszer elmossa a bűnöket,
A fájdalmak feledésbe merülnek,
A sors majd mindenkit útbaigazít,
Ki hibázott? Többé nem számít.

Ha tudnálak, felednélek,
De nem tudlak, mert az élet
Mámoros rémálom volt veled,
Melyből szabadulni nem lehet.

Kollár Melitta, 4-2